Jó és rossz pillanatok a munkában

Ma elgondolkoztam egy-két dolgon szabad perceimben.
Én tulajdonképpen szeretem a munkámat, még akkor is, ha keveset fizetnek, mondjuk nem azért tanulok a fősulin, hogy innen menjek nyugdíjba. Szeretek emberekkel foglalkozni!
Nem szeretem viszont, amikor az emberek kapcarongyuknak néznek, és hiába akarok segíteni, mégis a fejemhez vágják, hogy nem értek a munkámhoz, nem segítek nekik, pedig tövig ki... a .... (mindenki gondoljon ide amit akar;)).
Tegnap és ma bővelkedtek a "jó" kis sztorik, amikor szó szerint hülyének néznek. Például ma, amikor épp nagyon jól éreztem magam, és épp tényleg szerettem a melómat, akkor jött egy nagymama. A másik recepciós ablakhoz állt, ahol a kolléganő épp a telefont kapta fel, mert csörgött, valaki épp időpontot akart kérni rendelésre. Nagymami átviharzott az én ablakomhoz, bedobja, szó szerint, és beüvölt, hogy azonnal sürgősséggel írjam be a 1,5 éves unokáját a sebészetre, és mit képzel a kolléganőm, hogy nem rögtön őt szolgáljuk ki. Míg regisztráltam be a gyereket, kérdeztem, hogy mi történt, hogy tényleg sürgősen be kell-e jutnia az osztályra, mert vérző gyereket, vagy aki éppen teli hányta a rendelőt természetesen azonnal beküldünk, beszólunk a rendelőbe. Egyfolytába csak azt hajtogatta, hogy én azzal ne törődjek, de azonnal szóljak be a rendelőbe, mert a kisgyerek elesett. Mondom, ok, ez nem sürgős, mi történt még? Közli velem, hogy nekem ehhez semmi közöm, mondtam, hogy oké, akkor sajnos nem szólok be a rendelőbe, mert nincs jogosultságom rá. Beregisztráltam, és közölte, hogy ő addig ugyan el nem megy az ablaktól, amíg be nem szólok a rendelőbe, mert közbe végre kinyögte, hogy a gyerek elesett, és a fejét beütötte. No, itt megemeltem a hangom, és közöltem, hogy egyrészt nem mondta, hogy mijét ütötte be a gyerek, másrészt nem vérzik, nem hány, tehát azt a 2 emberkét kibírja a gyerek, de addig tényleg nem ment el, amíg be nem szóltam. No, erre megkérdezte a nevemet, mondtam, hogy ott van a névkártyám, és hogy hogy hívják a kolléganőmet, aki szintén nem esett hasra előtte. Megmondtam, és most épp nagyon "félek" a holnapi naptól. Egyetlen egy miatt érzem magam bűnösnek, hogy miután elment az ablaktól, egy kicsit hangosabban jellemeztem a viselkedését. :D :D :D

Viszont nagyon szeretem, amikor már-már zavaróan köszönik meg a segítségemet, sokszor olyankor is, amikor szinte semmit sem teszek, csak a munkámat végzem.
Ma például volt egy másik eset is, amikor nagyon jól éreztem magam!
Jött egy 6 éves ikerpár az ortopédiára, az egyik kisfiú zokog keservesen. Kérdezem tőle, mi a baj, miért sír, mondja, hogy hát mennek ortopédiára. Amíg beregisztráltam őket, járt a szám egyfolytába, természetesen a síró kisfiúval beszélgettem. Elmondtam nekit, hogy mire számíthat, mit fog csinálni a doktorbácsi, és ha nem úgy lesz, akkor nyugodtan mondja meg nekem, hogy hazudtam. Mondtam neki, hogy megvárom, addig nem jövök haza, amíg be nem számol az élményéről. Amikor bementek a rendelőbe, akkor még hallottam, hogy hüppög, és legszívesebbem üvöltene, de aztán semmi nem volt. Kijött nevetve, ő nem felejtette el, hogy várom az ablaknál (szülei már mentek volna ki a kapun, aranyosak voltak ők is :) ) és elkezdett mesélni a kisfiú, mosolyogva. Elmondta szóról szóra, amit én is elmondtam neki a vizsgálat előtt. Olyan jó volt látni, ahogy megnyugodva, mosolyogva megy ki a rendelőből.
Mondjuk azon elgondolkoztam, hogy elmondjam-e, hogy pontosan 2 évvel ezelőtt én is elvittem a két fiatalabbik gyerkőcömet, és az én Bea lányom ugyanilyen rémülten ment be ugyanehhez a doktor bácsihoz. De ő nem azért sírt, mert nem tudta, hogy mi fog történni vele, mert elmondtam neki, ugyanúgy mint most ennek a kisfiúnak (akinek az apukája, anyukája szintén elmondott mindent, felkészülten jött ő is mégis félt). Bea azért sírt, mert a Miki azt mondta neki, hogy az ortopédus az az orvos, aki le fogja vágni a lábát. Khm... khm... lüke 13,5 éves fiacskám, az akkor 7 éves hugát jól megríkatta. Azóta csak úgy emlegetjük a doki bácsit: "Tudod, aki levágja a lábad..." ;) :) Szerencsére azóta okosodott a Bea is, és már csak nevet az egészen.