A mai napomon úgy éreztem, hogy nagyon nem kellett volna felkelnem, a következők miatt.

Kezdődött azzal, hogy felkeltem tök jó kedvvel, azt hittem, minden jó lesz. Aztán keltettem a nagyfiamat, ezzel nem volt gondom, és most ezután tételesen a következők.

1. Miki kiakadt, hogy elfogyott a kenyér, soha nem szokott reggelizni, kaját vinni magával, de pont most neki eszébe jutott ...

2. Apjukom kiakadt, hogy nem talált egy ruha darabját, illetve már csak egy volt, épp most mosom, úgyhogy ez a probléma megoldódik.

3. Apjuk belekötött a kis kedvenckéjébe, Mikibe is, hogy a macska büdös, és tegyen valamit, mert kivágja a macskával együtt. Ezek után mondtam a Beának, hogy nagyívben kerüljük ki apjukot, ha nem akar rosszat magának.

4. Viszem Beát a suliba, megállít tanító néni, hogy Bea kap egy ofő intőt, mert tegnap önvédelemből, játékból megkarmolta az egyik kis osztálytársát, a nyakán, akinek feldagadt a seb helye. Ekkor már éreztem, hogy nem lesz ez egy jó nap. Beát nem dicsértem meg, de akkora tragédiát sem látok abban, hogy megvédte magát.

5. Lekéstem a fél 8-as buszt, mentem a később busszal, amiről előbb kellett leszállnom, mert baleset volt, és csak lépésben tudott menni a busz.

6. Az apróbb idegesítő húzások a betegek részéről, ami már végképp kiakasztott, amikor egy rendelésre a beteg kért egy időpontot, mondtam neki, neki az korai, mondjak egy másikat, és amikor már rögzítettem, közli, hogy mégiscsak a korábbi időpontot kéri.

7. TElefonált a nagyfiam, hogy ismét kap valszeg egy igazgatói intőt, mivel köztudott, hogy ő bagózik, és ha a WC-re megy akkor tuti, hogy azért megy, mert bagózni akar. Az ellenőrző tanárnak az volt a gondja, hogy a gyerek nem csukta magára az ajtót, és tutira azért mert bagózott, igaz a bagót nem találta a kezében, lehet, hogy bedobta a WC-be, amikor látta, hogy jön az ellenőrzés, gondolom ezzel érvel a tanár.

8. TElefonál a nagyfiam, hogy az ig. helyettes beszélni akar velem. Ez fél 1-kor volt, és itt már kiakadtam... felhívtam, és 15 percig beszélgettünk, volt amit elfelejtettem neki elmondani, így megírtam üzenetben neki, remélem nem küld el a fenébe. Volt egy megoldás javaslatom erre az iskolai bagózásra, csak egy kis rugalmasság kellene hozzá. Nem tartom jó dolognak, hogy felnőtt, fiatal embereknek megtiltsuk ezt a szenvedélyt, ez semmi jóra nem vezet. Nagyon utálom, hogy a gyerekem bagózik, de be kell látnom, hogy felnőtt ember, saját felelősségére teszi ezt. Illetve ma még én vagyok érte felelős, holnaptól már minden tettéért ő lesz a felelős. ;) :) A beszélgetés után eltört a mécses, nagyon jól esett, utána már kezdtem szebbnek látni a világot.

Egy kis "légypiszok"

Megmutatom milyen új őrületbe kezdtem. :D

Kb 6-7 év múlva fog elkészülni, valamelyik unokámnak, bár most azért nagy a lelkesedésem, de ez lesz még rosszabb is.

Íme a leendő kép:

És ahol most tartok, 1 napi hímzés után. :D

Hubert, fehér hímzővászonra készül, Vénusz fonallal. Eredetileg 27-es hímzővászont szemeltem ki rá, de amikor pénteken elkezdtem hímezni rá, nem tetszett, így tegnap gyorsan nekiálltam másik anyagra bökni!

Bea lánykám....

Annyira furcsa... élőben nem látom ennyira nagy lánynak, mint ezen a képen, olyan nagylányos, most a héten készítette a nagyfiam a kislányomról (9 éves) ezt a képet telefonnal. Külön művészet volt átvarázsoln a gépemre, és innen átküldtem a telefonomra háttérképnek.

Végre egy kész mű! :D

Végre egy elkészült hímzésemet is meg tudom mutatni! :D Eredetileg a decemberi Keresztszemes Magazinba jelent volna meg, de aztán túl sok anyag jött össze, ezért kimaradt, és ezért tudom most megmutatni. Nekem nagyon tetszett a mintája, élveztem hímezni, lehet, hogy majd alkalomadtán sokszorosítom, és hátha kell majd valakinek, valakiknek. ;)
Állítólag van neki egy testvére is, megkeresem ennek a tervezőjét, és megkérdezem, hogy megkaphatom-e. ;) Vagy esetleg az bekerült a magazinba, mert akkor türelmesen várok.

Hogy én hogy utálom ezt a kamaszkort! :( És még jó pár évig benne leszek, hogy a csuda vinné el az egészet!
Miért van az, hogy ha valamire nem jól emlékszem, akkor arany középső gyerekem, rögtön SZÁMONKÉRŐEN leüvölti a fejemet, és még neki áll feljebb, hogy visszaüvöltök. Persze, én vagyok a marha miért üvöltök vissza, miért nincs annyi eszem, hogy nyugodt hangon elmondjam neki, amit gondolok, de egyszerűen feláll a szőr a hátamon ettől a mentalitástól.

SAL 2011

Veronika hirdetett most egy SAL - közös hímzést. Jelentkeztem rá, mert eddig csak RR-eztem, most kipróbálom az ilyenfajta közös hímzést!

Jó és rossz pillanatok a munkában

Ma elgondolkoztam egy-két dolgon szabad perceimben.
Én tulajdonképpen szeretem a munkámat, még akkor is, ha keveset fizetnek, mondjuk nem azért tanulok a fősulin, hogy innen menjek nyugdíjba. Szeretek emberekkel foglalkozni!
Nem szeretem viszont, amikor az emberek kapcarongyuknak néznek, és hiába akarok segíteni, mégis a fejemhez vágják, hogy nem értek a munkámhoz, nem segítek nekik, pedig tövig ki... a .... (mindenki gondoljon ide amit akar;)).
Tegnap és ma bővelkedtek a "jó" kis sztorik, amikor szó szerint hülyének néznek. Például ma, amikor épp nagyon jól éreztem magam, és épp tényleg szerettem a melómat, akkor jött egy nagymama. A másik recepciós ablakhoz állt, ahol a kolléganő épp a telefont kapta fel, mert csörgött, valaki épp időpontot akart kérni rendelésre. Nagymami átviharzott az én ablakomhoz, bedobja, szó szerint, és beüvölt, hogy azonnal sürgősséggel írjam be a 1,5 éves unokáját a sebészetre, és mit képzel a kolléganőm, hogy nem rögtön őt szolgáljuk ki. Míg regisztráltam be a gyereket, kérdeztem, hogy mi történt, hogy tényleg sürgősen be kell-e jutnia az osztályra, mert vérző gyereket, vagy aki éppen teli hányta a rendelőt természetesen azonnal beküldünk, beszólunk a rendelőbe. Egyfolytába csak azt hajtogatta, hogy én azzal ne törődjek, de azonnal szóljak be a rendelőbe, mert a kisgyerek elesett. Mondom, ok, ez nem sürgős, mi történt még? Közli velem, hogy nekem ehhez semmi közöm, mondtam, hogy oké, akkor sajnos nem szólok be a rendelőbe, mert nincs jogosultságom rá. Beregisztráltam, és közölte, hogy ő addig ugyan el nem megy az ablaktól, amíg be nem szólok a rendelőbe, mert közbe végre kinyögte, hogy a gyerek elesett, és a fejét beütötte. No, itt megemeltem a hangom, és közöltem, hogy egyrészt nem mondta, hogy mijét ütötte be a gyerek, másrészt nem vérzik, nem hány, tehát azt a 2 emberkét kibírja a gyerek, de addig tényleg nem ment el, amíg be nem szóltam. No, erre megkérdezte a nevemet, mondtam, hogy ott van a névkártyám, és hogy hogy hívják a kolléganőmet, aki szintén nem esett hasra előtte. Megmondtam, és most épp nagyon "félek" a holnapi naptól. Egyetlen egy miatt érzem magam bűnösnek, hogy miután elment az ablaktól, egy kicsit hangosabban jellemeztem a viselkedését. :D :D :D

Viszont nagyon szeretem, amikor már-már zavaróan köszönik meg a segítségemet, sokszor olyankor is, amikor szinte semmit sem teszek, csak a munkámat végzem.
Ma például volt egy másik eset is, amikor nagyon jól éreztem magam!
Jött egy 6 éves ikerpár az ortopédiára, az egyik kisfiú zokog keservesen. Kérdezem tőle, mi a baj, miért sír, mondja, hogy hát mennek ortopédiára. Amíg beregisztráltam őket, járt a szám egyfolytába, természetesen a síró kisfiúval beszélgettem. Elmondtam nekit, hogy mire számíthat, mit fog csinálni a doktorbácsi, és ha nem úgy lesz, akkor nyugodtan mondja meg nekem, hogy hazudtam. Mondtam neki, hogy megvárom, addig nem jövök haza, amíg be nem számol az élményéről. Amikor bementek a rendelőbe, akkor még hallottam, hogy hüppög, és legszívesebbem üvöltene, de aztán semmi nem volt. Kijött nevetve, ő nem felejtette el, hogy várom az ablaknál (szülei már mentek volna ki a kapun, aranyosak voltak ők is :) ) és elkezdett mesélni a kisfiú, mosolyogva. Elmondta szóról szóra, amit én is elmondtam neki a vizsgálat előtt. Olyan jó volt látni, ahogy megnyugodva, mosolyogva megy ki a rendelőből.
Mondjuk azon elgondolkoztam, hogy elmondjam-e, hogy pontosan 2 évvel ezelőtt én is elvittem a két fiatalabbik gyerkőcömet, és az én Bea lányom ugyanilyen rémülten ment be ugyanehhez a doktor bácsihoz. De ő nem azért sírt, mert nem tudta, hogy mi fog történni vele, mert elmondtam neki, ugyanúgy mint most ennek a kisfiúnak (akinek az apukája, anyukája szintén elmondott mindent, felkészülten jött ő is mégis félt). Bea azért sírt, mert a Miki azt mondta neki, hogy az ortopédus az az orvos, aki le fogja vágni a lábát. Khm... khm... lüke 13,5 éves fiacskám, az akkor 7 éves hugát jól megríkatta. Azóta csak úgy emlegetjük a doki bácsit: "Tudod, aki levágja a lábad..." ;) :) Szerencsére azóta okosodott a Bea is, és már csak nevet az egészen.